Keresés

Szabály

Nehezebb időszakok mindenkit megtalálnak legalább egyszer az életben. Anyagi, lelki, munkahelyi vagy családi gondok, amik az alany gondolatait maximálisan blokkolják és pici időre van szüksége a regenerálódáshoz. A gondokkal nem is lenne semmi, ha nem a nyilvánosságot érdekelné jobban, akik minden rezdülésére kíváncsiak. Ki kedvesen és aggódóan érdeklődik, ki pedig kérdőre vonva, kikényszerítve a magyarázatot belőlünk. A napokban olyan leveleket és megjegyzéseket kaptam, hogy a nagy csendnek biztosan a házasságomhoz van köze. Mennek a további agyament találgatások arra vonatkozóan, hogy vajon miért szomorúbbak a posztjaim és miért nem szerepel benne a férjem?! Na ekkor gondolkodtam el azon, hogy mit is csináltam eddig: finoman ugyan, de önként kiakasztottam a magánéletem meghitt és boldog pillanatait a “plénum” elé, akik kedvükre fröcsöghettek és bírálhatták az olvasottakat, látottakat. Nem tartom magam celebnek, vagy olyan ismert embernek, aki csak abban érdekes, hogy hogyan élnek a férjével, mit csinálnak és mennyiből. Felháborítónak tartom, hogy egy rövid, stagnáló időszak kiváltójára vonatkozó első ötlet a párkapcsolatom milyensége. Ennek vége. Hoztam egy szabályt a jövőbeli kiegyensúlyozottságom megőrzése érdekében: ezentúl nem áll szándékomban megosztani egyetlen olyan képet sem, amelyen a párom szerepel, mert tapasztalom, hogy lassan többen kíváncsiak rá mint magára a tevékenységemre. Öntörvényű, tudatos nő vagyok, saját magam alkotta szabályokkal, ezért nem esett nehezemre a nyugalmam és boldogságom érdekében törölni a közös fotókat az Instagram oldalamon, mert  tisztelem a párom és tartozom neki ennyivel, hogy kivonom őt a nyilvánosság terhe alól, ahol egyébként soha nem is akart szerepelni. Ez az oldal rólam szól; amennyiben valaki rám kíváncsi, arra, amit szívesen átadok az Olvasóimnak – amelyet változatlanul még mindig a saját ritmusomban, a saját elveim és értékrendem szerint frissítek – velem marad. Aki nem kíváncsi rám, hanem csak a pénzre és arra, aki azt megteremti, annak megköszönöm az eddigi követését és ebben a szent pillanatban kinyitom előtte az ajtóm kérve, hogy maga mögött zárja be.

Van az a pont, amikor offline üzemmódba kell rakni magunkat, hogy a gondolatainkkal tudjunk foglalkozni. És amikor ez megtörténik, az emberek rögtön kérdezősködni kezdenek és magyarázatot várnak, mert tapasztalják, hogy nincs meg a szokásos ritmus. Van az a pont, amikor tudatosan meg kell reformálnunk a környezetünket, ha nem akarjuk, hogy bekebelezzen minket a saját magunknak választott utunk és idegen szereplői.

Eljött az a pont.


IMG_9777

Nem szeretek beszélni a problémákról, illetve megválogatom kivel is osztom meg ha vannak. De én is emberből vagyok, nekem is vannak kisebb és nagyobb nehézségeim az életben, amelyekkel szándékosan nem terhelek másokat, mert minden bizonnyal van elég ott is. De most mégis egy valamit leírok nagyon röviden, na nem azért, hogy sajnáljanak, hanem mert sokan érdeklődtetek afelől, hogy miért nem frissítek már napok óta. Az elmúlt napokat ismét vidéken, a családomnál töltöttem, minden életenergiám próbáltam hazavinni, mert szükség van rá otthon. Ijesztő hirtelenséggel derült ki, hogy a szeretett és egyetlen Nagymamánk nincs jól és a napokban egy nagyon komoly műtét vár rá. Bevallom, nem tudtam eddig ez milyen érzés, amikor egy nagyon közeli hozzátartozóm, akinek a személyiségem, a lényem, a gyermekkorom meghatározó emlékeit köszönhetem egyszer csak sebezhetővé válik és én nem tudok rajta segíteni. Nem tudtam mennyire tud fájni az az érzés, amikor a látogatási idő végeztével elköszönve tőle, megölelve őt a kórházi ágynál bizonytalan érzés fog el, hogy vajon utoljára néztem a szemébe?! Utoljára öleltem-e magadhoz a meleg, törékeny kis testét?! Hallom-e még a hangját, a huncut kacaját, látom-e még a szemében a könnyet, amikor azt mondja mennyire szeret bennünket… Aki átélt már hasonlót, az tudja, hogy mennyire villámcsapás szerű érzés ez, mekkora mázsás súly nehezedik ilyenkor a mellkasra. Ilyenkor pedig minden kreatív tevékenység, ihlet, ami a harmóniából táplálkozik kicsit elapad. Persze az ember ilyenkor optimista és hirtelen elkezd hinni mindenben csak, hogy minél hamarabb felébredjen a rossz álomból és minden visszakerüljön a régi kerékvágásba, de a lelkünk mélyén tudjuk, hogy a Mindenható kezében vagyunk, aki felett nincs embernek hatalma. Nem lennék érző lény, ha nem viselne meg ez az állapot, ugyanakkor szerencsére a racionális gondolkodásomnak köszönhetően tisztába tudom tenni magamban a helyzetet és elfogadom, hogy a földi életünk fél év múlva, 70 év múlva vagy 100 év múlva, de egyszer biztosan véget ér. Persze addig még nagyon-nagyon sok, boldog pillanatban lesz részem, amelyek képkockáit mosolyogva fogom végignézni az utolsó perceimben. : )

Sosem kértem semmi jelentőset senkitől, hanem eddig csak adtam magamból a pozitív érzéseket és lelkesítő gondolatokat, de most szeretném “visszakapni”, szeretném, ha erőt küldenétek a Nagyikámnak, hogy sikeres legyen a szerdai műtét és mihamarabb gyógyuljon fel, hogy még hosszú évekig boldog családi körben sertepertélhessen és süthesse nekünk a legfinomabb zserbót, amit valaha ettem!

IMG_9897

Köszönöm, ha befogadtátok a kicsit más hangvételű bejegyzésem! Jólesett leírni.

Jövök vissza nemsokára! Addig is vigyázzatok magatokra, menjetek el a kötelező szűrésekre, kivizsgálásra, ha valami fáj, vérvételre, ha van panasz. Kezdeményezzetek békülést azoknál akiket megbántottatok, hogy ne maradjon hátra megbetegítő tüske. Ne féljetek a változástól, a változtatástól ha nem vagytok boldogok, vagy egyszerűen fogjátok meg egymás kezét, öleljétek, szeressétek egymást addig, amíg csak lehet…

Réka

#család #egészség #mama #szabály

9 megtekintés0 hozzászólás