Keresés

Instakrém

Egy hét csend az Instagram oldalamon, és már hiányolnak – ami azért nagyon jólesik, köszönöm! : )

Megvártam amíg lemegy a fesztivál láz, nem volt kedvem végigpörgetni az instát és a facebookot, hiszen ugyanazokat láttam volna. Remélem mindenki jól érezte magát, és ép bőrrel megúszta a gumicsizmás bulit– ha már szárazon nem is?! : ) Ez idő alatt szándékosan teszteltem magam, hogy le tudok-e jönni erről a garantált függőséget okozó online drogról. Jelentem: igen! Le bizony. Sőt, nem csak redukáltam magam, hanem kissé meg is változott a véleményem az applikáció hasznáról és a felhasználók összetételéről. Hogy mit láttam az elmúlt időkben, mit tapasztaltam a saját bőrömön, mit éreztem az elmúlt egy hétben? Leírom: Mondhatnám azt is, hogy csendes szociológiai tanulmányt folytattam a hét napos szünetem alatt. Törölgettem régieket, bekövettem inspiráló újakat, elhűltem képmutatásokon, csodálkoztam emberek briliáns kreativitásán, valamint homlokon csapva magam, fogtam a fejem ostoba képi és szöveges megnyilvánulásokon. Több csoportba lehetne sorolni a instagramozókat, de nincs jogom megtenni, mert elvégre a saját oldalát mindenki a legjobb tudása szerint tölti meg taralommal, amibe beleszólni nem illik és felesleges is. Olykor én is követek el olyan képeket, amiknek utólag semmilyen hasznát nem látom; ezeket vagy már eltávolítottam, vagy annyira ragaszkodom valamiért hozzájuk, hogy nem tudok megválni tőlük. De női mivoltomra hivatkozva bizonyos határokat, az ízlésesség kereteit és az értékrendem alkotta szabályokat mindig betartom: -Nem kell 4-5 ugyanolyan selfiet készíteni és mindegyiket feltölteni 3 óránként. Önportrékat mindenki készített már, de a kulcsszó a mértékletesség. Egy egészséges lelkű nő szereti magát, de ha fejben is épek szeretnénk lenni (látszani), kontrollálni kell magunkat a külvilág előtt, mert ők a képekből ítélnek meg bennünket – gyakorta helytelenül. -Kitekert pózokban, a domborzati viszonyaimat mutatva, aktuálisan medence, vagy épp valamelyik természetes víz partján gyűjteni férfiaktól és nőktől az elismeréseket. NE. -Összecsapott „gasztro fotókat” készíteni csak azért, hogy „becsekkoljak” a menő étterem egyikébe. NE. -Utazni, vásárolni és/vagy mindig boldognak látszani. Fárasztó. Ez utóbbiból vannak a legtöbben, pedig olyan hamis ez a kép, mint a turistaközpontú tereken a rámenős táskaárusok portékái. És mégis annyian bedőlnek a filtereknek, amit sokszor ok nélkül irigyelnek – rosszabb esetben másolni kezdenek, tönkretéve ezzel értékes baráti-, vagy párkapcsolatokat, mert belehajszolják magukat olyan életbe, amilyet nem nekik írtak.

Konklúzió: az Instagram (és a Facebook) sokak felhasználási módja szerint like vadászat, bókok begyűjtése, követők vásárlása, kunyerálása az egymással való versengésért, és súlyos önértékelési problémák gyors eredménnyel kecsegtető kezelésének helyszíne. Elszomorító, hogy a követők jobban kedvelik azokat a fotókat, amelyeknek nincs mondanivalójuk, amelyek csak a jólétről szólnak, a luxusról, az álomvilágról, designer hashtagekkel, mintsem egy valós munkaeredményről, vagy egy őszinte pillanatról, művészi felvételről. Miért? Miért csak korlátozott számban kell ma az érték, a mögöttes tartalom? Miért elég egy tükrös selfie, vagy két virsli láb, opcionális panorámával a háttérben több száz likera? Vagy egy LV doboz (tök mindegy mi van benne)? Mondjuk tudom a választ, de áltatom magam, hogy talán nem a felgyorsult világunk miatti egyperces, felszínes, vizuális információcsere éhségünket elégítjük ki. Mindezeket látva feltettem magamnak a kérdést, hogy ezeknek a lányoknak, nőknek, anyukáknak (és nekem) miért van szükségünk arra, hogy több száz, ezer, ne adj’ isten tízezer ember belelásson a mindennapjaikba, hirdessék a jó életet, kitéve magukat egy vagyonosodási vizsgálat rizikójának a milliós havi költekezések miatt, az utazások miatti  betöréses lopásnak – mert becsekkolnak a reptérre már a külföldre induláskor. Legyünk már okosak. Mellesleg Monica Bellucci, vagy Sophia Loren nem tekergett a medenceparton, nem online töltötték a fiatalkorukat (OK, akkoriban még nem volt ilyen a technikai háttér), nem volt hyaluronos szájuk és szilikonjaik húszévesen, mégis döglöttek utánuk a férfiak! Mert igazi nők. A titokzatos, intelligens és elegáns fajtából. Az én felfogásomban ma is ezek a tulajdonságok testesítik meg A Nőt. Nem a szelfi és a non-stop babával pózolás csak, hogy bemutathassam az új ruhám, vagy a nappalim. Nekem is furcsa, hogy pont én írok erről, mert nemrég még bennem is voltak ilyen hibás „gének”, de szerencsére hamar rájöttem, hogy mindezek csak energiát felemésztő képek, csak vetítés. Mert én is mosogatok itthon, megbüntetnek gyorshajtásért, lepattog a körömlakkom ablakpucolásnál, és nem mindig tip-top a megjelenésem, olykor házisárkány vagyok, vagy elfelejtem miért indultam el a boltba.

Nem is gondolnánk mennyi értékes időt elvesz az állandó nyomkodása a telefonnak, hogy azt figyeljem mit fotózzak ma le, ami a népnek is tetszene. Ha egy hétre is, de letettem a telefont és az állandó postolás lappangó stresszét. Kezdetben ugyan enyhe elvonási tüneteim voltak, gyakran néztem a telefonom, de a hét vége felé már az sem érdekelt különösebben, nem kaptam sikítófrászt, hogy lemerült a mobilom és nem volt nálam töltő. Imádtam! Szabad voltam! Száz szónak is egy a vége: szélmalomharcot folytatok már megint. : ) Bevallom a retinámnak fájdalmas volt a visszatérés a szeretett instagramra, de tanulságos volt ez a szünet. Rájöttem arra, hogy gyönyörű az élet akkor is, ha a telefon nincs a kezemben, hogy meg lehet élni úgy az élményeket, hogy nem fotózom le, miközben biciklizem a Római part felé, vagy roséval a kezemben nem fotózom le a naplementét. A rövidke életünk legcsodálatosabb pillanatai ezek, amikért érdemes másnap felkelni és elindulni, de ezek a mi, személyes pillanatainkat teszik széppé, nem másokét, legfőképp nem egy kijelzőn keresztül. Hagyjuk hát meg magunknak, de legalább a feltöltés előtt disztingváljunk. Viszont ha már fotózunk, csücsörítés helyett mosolyogjunk legalább a szemünkkel, és legyünk kicsit kreatívabbak – ezek mindenkinek sokkal jobban állnak, mint a pucsítás.

Processed with VSCOcam with f2 preset

Nekem nem az a fő munkaköröm, hogy szép legyek és szexi, hanem elérni az általam kitűzött céljaim, amivel majd minden bizonnyal többféle jelzőt és elismerést is bezsebelhetek. Nem vagyok alapvetően az emancipált nők mellett, akik karrieristák és a férfiakat eltiporva keményen törtetnek az egekig, hanem a klasszikus fajta, aki a család összetartása és a háziasszonyi szerep mellett hisz az önmegvalósításban is, mert elismerésre már gyermekkortól kezdve mindenkinek szüksége van nemtől függetlenül. Azt mondhatom, jó úton haladok, mert pár napja cégvezető lettem a saját vállalkozásunkban, ami az első lépcsőfoka annak az alkotói tevékenységnek, amelyet már nem tudok sokáig titokban tartani. : ) Nekem most ez a legfontosabb, ezért nem tudok mindig online lenni és fotózni, pedig szeretnék! Még egyszer köszönöm, hogy számoltok velem, fontos vagyok Nektek! Szeretni és szeretve lenni a legjólesőbb érzések egyike. ❤ Hamarosan fogom tudni viszonozni ezt a sok kedvességet, mert az otthonotokban leszek, mindig Veletek, mellettetek… ; )

Csak, hogy valami hasznossal zárjam a bejegyzést, megosztok Veletek egy isteni receptet, amit még az eperszezonban készítettem el. Egyetlen, gyors mobilfotó készült erről a jéghidegen fogyasztandó túrótortáról, úgy gondolom ebben a harminc akárhány fokban épp aktualitását éli, érdemes meglepni vele azt, aki fontos számunkra. Kívül ropogós kéreg sül rá, belül a habos, könnyű, vaníliás túrókrém vár kóstolásra. A meleget árasztó laptoppal az ölemben most nem pötyögöm le a receptet, ezen a linken fotókkal szemléltetve könnyen kivitelezhető.

Szeretettel, Réka : )

fotó

#instagram #nyár #túrótorta

12 megtekintés0 hozzászólás