Keresés

A ritka blog bejegyzéseim okairól

Tegnap telefonon beszélgettem egy régi követőmmel, aki már legalább 5 éve ismeri az életem képkockáit az Instagram szemüvegén keresztül. Valamikor a “Porsche-s-vörös rúzsos korszakban” csatlakozott – ahogyan ő jellemezte az akkori stílus irányvonalam. Akkortájt indítottam el a blogom, amiben megnyugvásra leltem, ami visszatalálás volt a legbelsőbb önmagamhoz. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen jó dolog, amit saját magam létrehoztam abban az időben, és amire örömmel emlékszem vissza az online világból. Kezdetben 3 naponta voltak bejegyzések, majd 1-2 év után drasztikusan lecsökkentek az írások száma. A miértekről szeretnék most őszintén írni nektek. Az első törés akkor ért, amikor sajnos a bloggal rengeteg gyűlölettől fuldokó embert látómezőjébe kerültem, egyszerűen fájt nekik a külsőm, az életem, a gönceim, a szeretet, amiben éltem. Minden erejükkel próbáltak lehúzni, bizonygatni csak az ő képzeletükben lévő dolgok ellenkezőjét, és elhitetni velem, majd mindenki mással, hogy rossz amit csinálok, hogy csúnya vagyok, tehetségtelen, vagy az életre nem méltó. – Mert sajnos ilyenre is volt példa, hogy a halálom kívánták. Én pedig abba a hibába estem, (mint ma sok heves blogger vagy youtuber, akiket fejcsóválta nézek meg, ha egy ilyenre bukkanok), hogy azonnal reagálni akartam a rosszra, rengeteg időm elment a visszavágással, miközben a sok jót és azt az örömet, amiért anno elkezdtem az írást, elfelejtettem. Aztán hamar rájöttem, hogy egy elegáns, magát helyén kezelő, igazi nő ilyet nem csinál. Nem ereszkedik le arra a szintre, ahol ezek a lelkek ragadtak, és nem áll bele a telepi macskaharcba bizonygatni az igazát. Nem volt könnyű megállni, hiszen többszörösen is megsértették a jogaim, amiért börtönbüntetés is járna, ha venném a fáradtságot, és többszázezerért megbíznék egy ügyvédet. Annak idején meg is tettem, de futni hagytam az illető(ket). Mai napig azt mondom, hogy egy 2 éves börtönbüntetés fel sem ér azzal a kínnal, hogy egész életükben saját magukkal kell együtt élniük. Ennél nagyobb büntetés a világon nincs.

Ekkor egy kicsit azért elment a kedvem a kitárulkozás írott formájától. Ösztönösen, fokozatosan bezárkóztam, kevesebb lett a szöveges tartalom, ezáltal a támadható felület is. Elkezdtem okosabban játszani: szándékosan elrejtettem a márkákat, az utazásokat, a helyszíneket, csak egy-egy sejtelmes fotót jelenítettem meg az életem örömeiről, nem is gondolva arra, hogy ez csak olaj lesz a tűzre…

Németországba költöztem. Boldog voltam az új életszakasz kínálta lehetőséggel, igyekeztem egy intelligens ország haladó és elfogadó szellemével gyógyítani a megtépázott szárnyaim. Egy ideig sikerült is, habár a dögkeselyűk ekkor lepték csak el igazán a környékem, mégis távolról már sokkal tisztábban láttam a rosszmájú megjegyzések mögött rejtőzködők fájdalmát. Nem érdekelt, lepergett. Viszont még kevesebbet írtam… Mindenki beleesik abba a hibába, hogy rosszul választ. Két év után már bevallhatom, talán senki nem sértődik meg ezen, de én is rosszul választottam. Egy új helyzetben – pláne egy idegen országban – egy törékeny nőnek sokkal inkább szüksége van a támogatásra, a segítségre, mégha csak a hobbijáról van is szó. Támogatás helyett “szarnak csinálod ezt?”, “senki sem olvassa”, “foglalkozzá’ inkább velem, azt húzzál a konyhába rántotthúst csinálni, mert kajás vagyok” típusú és stílusban megegyező mondatokat kaptam. Pedig a környezet nagyon inspiráló és gyönyörű volt, ahol születtek ugyan szép tartalmak a blogra, mégis a kezdeti havi 5-8 bejegyzés helyett jó, ha negyedévente sikerült kicsikarni magamból egyet. A lelkem vérzett, mivel  úgy tűnt, elvesztettem annak az elfoglaltságnak az örömét, amiért gyermeki izgatottsággal lelkesedtem, amiben ki tudtam teljesedni, amihez menekültem sokszor a valóság elől, és a múltban elkalandozva próbáltam töltődni, gyógyulni, miközben újra átéltem a gondtalan gyermekévek örömét.

Miután egy isteni sugallatra volt erőm és bátorságom felszámolni az ártó környezetet, rövid időn belül megszűnt a belső feszültségem, harmóniába kerültem önmagammal, és a keselyűk is tovább szálltak. Most pedig, hogy 33 éves koromra megtaláltam újra önmagam, új életet kezdtem Ausztriában, egymás után jöttek a pozitív megerősítések: jó úton vagyok, hazaértem. Az addigi elnyomásból kitörve hirtelen kitágult a világ, a szívemnek már nem a túlélésért kell küzdenie, hanem újra megtelt jóval, szerelemmel és szeretettel, tudtam koncentrálni a haladásomra, épteni a karrierem, a napjaim megteltek munkával, elégetettséggel és boldogsággal. Borzasztó erős lettem, egyúttal büszke magamra nemcsak azért, amiért nagyon rövid idő alatt, önerőből elértem az anyagi függetlenséget, hanem hogy az életem során eddig ért összes mélypontból sikerült egyedül felállnom. Begyógyult szárnyakkal a magasból visszatekintve kicsit úgy élem meg ezeket a töréseket, mint amikor nyilvános helyen elbotlom és zakózom egyet: gyoran felpattanok, kecsesen leporolom a ruhám, mosolygom magamon, konstatálom, hogy ép bőrrel megúsztam, megrázom magam, majd tovább állok, soha vissza nem nézve, hányan nevettek a hátam mögött a botlásom miatt. Hiszen amíg ők már csak a hátam látják, és az esésemre koncentrálnak, én már rég előre nézek a célom felé…

Persze, ahogy az lenni szokott, amint közzétettem az “évek óta nem voltam beteg” című posztom, lebetegedtem. Szerencsére ez csak egy (nálam) 3 napig tartó, spontán, házi praktikákkal orvosolható, torokkaparós állapot, ami egyébként épp jókor jött – ha lehet ilyen mondani -, mivel már egy ideje éreztem, hogy túlhajszolom magam, jólesne egy kis pihenés. Erre tessék, itt ülök a régi családi házban, kikapcsoltam magam körül minden zavaró zajforrást, és csak a fejem belső, zúgó hangját hallom, ahogy a leütött billentyűk hangjai megzavarják. Számomra ez a csend már maga a mennyország, arról nem is beszélve, hogy hosszú idő óta végre kialudtam magam a régi szobámban.

Azért is jó egy blog, mert ide fel lehet tölteni olyan fotókat is, melyeket az Instagram tökéletes világa nem bírna el. 🙂 


Friss dió, reggelire


Anyukám fogalmamsincshogyhívják virágja, de úgy örültem neki, amikor rám mosolyogtak. Fotó: még mindig iPhone X és még mindig brutálisan jó a portré módja.


Segített a diószedésben – megenni. 🙂


Csodaszép édesburgik!


A napot kerti diószedéssel és csipkebogyóteával indítottuk, megtörtünk néhányat a kutyussal és elmajszoltuk még reggeli előtt. Utána meglátogattam az unokatestvéreim, akik épp gyönyörű édesburgonyákat takarítottak be. Miután lecsíptem, és megettem egy szál, utamba akadó fodros petrezselymet, belémhasított az érzés, hogy hiányzik a vidék, egy veteményes, és a saját termések begyűjtése. Ez azért fura gondolat tőlem, mert eddig sosem voltam az a kertészkedős típus, de miután Ausztriába költöztünk, és sikerült termésre bírni a balkokon nevelt chilipaprikákat, felbátorodva ezen, egyre inkább húz a szívünk még távolabb az “élettől” – még vidékebbre, amit ha ilyen ütemben fejlődünk, jövőre meg is fogunk tudni valósítani. Szurkoljatok, mert ez azt is fogja jelenteni, hogy a Wife Life Style oldal ismét rendszeresen frissül majd “Rékás” tartalmakkal. Ennek lelki feltételei már adottak, már csak egy kis lelkesítő drukkra van szükségem, és egy visszajelzésre, hogy szívesen olvasnátok-e többet a receptekkel, diy posztokkal tarkított, ausztriai kalandozásaimról. Akár kommentben, akár üzenetben írjátok meg nekem, mindig örömmel olvasom a gondolataitokat. 🙂 Most pedig visszakapcsolom a tévét, megmelegítem anyukám húslevesét, begubózom a kanapéra és édes semmittevéssel rápihenek a következő hétre.

Kellemes hétvégét minden kedves idetévedőnek!

Szeretettel,

Réka

#life

272 megtekintés0 hozzászólás